A dalt eredetileg 1964-ben az USA-ban adták ki kislemezen, és csak 1965-ben a Out Of Our Heads című albumukon jelent meg a UK-ban.
Igazi korai Rolling Stones szerzemény, mely egy amerikai soul ballada kiegészítve, egy az együttes korai dalaira jellemző, egész számot meghatározó gitárszólóval. Érdekessége, hogy még 1964-ben készült egy bővített változata is a dalnak, melyben a gitárszólót Jimmy Page játszotta.
A vidám hangulatú dal 1972-ben azonnal sláger lett, és ebben az évben, még a pop zenére kevésbé fogékony amerikai lemezpiacon is az első tízbe került. A dal nem mond semmit, de a dallama talp alá való, ezért a táncklubokban nagyon népszerű volt.
Mouth & MacNeal, a hetvenes évek elejének népszerű holland pop-duója voltak. A dou női tagja Maggie MacNeal a hatvanas években kezdte pályafutását különböző együttesekben, de csak a pop hajnalán, a hetvenes évek lején születtek sikeres dalai. 1974-es Eurovíziós fesztiválon ők is ott álltak a dobogón az Abba mellett.
1975 nyarán a nyugat-európai diszkók kedvelt romantikus dala volt. A szomorú ballada, mely egy távoli szerelmes hazavágyódásáról szól, ugyan olasz nyelvű, de a német nyelvterületen lett azonnal sláger.
A dalt előadó együttes, az I Santo California egy stúdió zenészekből álló olasz együttes volt, mely 1974-ben alakult az italian-disco korszakában. Csak egyetlen daluk, a Tornero, lett közismert, de az örökéletű slágerré nőtte ki magát. A retro csatornák ma is szívesen játszák. Később számtalan előadó, különböző nyelveken feldolgozta és tette sikeressé.
A dalt még 1966-ban írta Eddy Grant, de akkor az angol lemezpiacon nem aratott sikert. Két évvel később a nyugat-európai diszkókban elért sikerei után visszakerült a UK listára, ahol ezután már több héten át vezette azt. Igazi pörgős dal volt, melyet szívesen játszottak a kor DJ-i. Ebben az időben, ez a gitár riff volt amit minden amatőr először lefogott a hangszerén.
A dal a hatvanas évek beat és rock zenéjének keveréke, de ez hozta meg az együttes népszerűségét. Ez a dal egyike volt azoknak, amelyek elindították az európai pop zenei irányzatot. A későbbiekben többen feldolgozták, többek között a szerző Eddy Grant is.
Ez egy igazán vidám és semmiről nem szóló dal, kimondottan a lábak kellemes mozgatására íródott. Ezt maga Elton is elismerte és hozzátette, hogy csak egy egyszerű stúdióbeli örömzenéből született a dal, amelyben keverednek az ötvenes évek rock and roll zenéi. Így a nyitó dallam a "Let's Dance" , Chris Montez-től, a kórus pedig a "Speedy Gonzales" Pat Boone-tól. Egyébként a lírában pedig megjelennek az ötvenes évek rock and roll slágerei is.
Mindenesetre a zenekedvelők díjazták a dalt, mert felkerült a népszerűségi listák csúcsára. Egy kicsit kilóg a sorból, mert Elton inkább a klasszikus és melankólikus dalok terén volt verhetetlen.
A dal, melyet korábban Joan Baez(1959) és Johnny Cash(1963) is feldolgozott, egy régi, 1800-as évek közepén történt valós eseményt megörökítő amerikai ballada feldolgozása. 1971-ben az első albumán jelent meg az igazi amerikai country dal, és rögtön világsiker lett. Merész vállalkozás volt, mert az eredetileg férfi szemszögből előadott
balladát női szereplőként énekelte el, egy kedvesét leszúró nő
személyében.
Olivia Newton John ausztrál énekesnő, aki ugyan britt születésű de Ausztráliában nevelkedett. A hatvanas években együttesekben próbálkozott, de igazi sikert csak 1971-es szóló albumával ért el, ami után már garantált volt a népszerűsége. A kellemes megjelenésű és tiszta hangú énekesnő nemcsak a zenei életben, de a filmvilágban is nagyon népszerű lett. Korai lemezei inkább a country világában íródtak.
A Yardbirds elég különleges utat járt be a britt rock együttesek között. Az 1962-ben alakult együttesben kiváló zenészek játszottak, és az évek során olyan nevek kerültek ki a csapatból, mint Jimmy Page, Eric Clapton és Jeff Beck.
Korszakalkotó albumokat nem adtak ki de több olyan slágert jegyeztek, amelyek méltán juttatták őket a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. A Still I'm Sad című 1965-ös dalukkal lettek népszerűek. a dalt több népszerű előadó feldolgozta, töbek között a Deep Purple gyökerekkel rendelkező Rainbow is.
James Last német származású zenész, a legtermékenyebb szerzők közé tartozott, mert 1964 és 2010 között közel ötszáz dalt írt és adott elő. A pályafutása a háború előtt indult, a amikor komoly és jazz zenei területén próbálkozott. Az ötvenes években már az amerikai álmot keresi, de igazán csak a hatvanas évek elején kezd zenéje népszerű lenni.
1964-ben alapítja meg saját zenekarát a James Last Orchestra-t . Az 1981-es Biscaya című szerzeménye többszörös aranylemez lett, és főleg az európai népszerűségi listákon hetekig szerepelt ebben az évben. A kritikusok nem véletlenül nevezték az instrumentális könnyűzene császárának (Emperor of Elevator Music), mert a rocktól, a jazzen át a polkáig minden műfajt felemelt a mindenki számára könnyen fogyasztható zene szintjére.....
1988-ban jelent meg először lemezen, akkor Bonnie Tyler előadásában, The
Best címmel. A dal mérsékelt sikert aratott, de akkor jött 1989-ben a
"rock nagyi" és ismét bebizonyította, hogy a zene kortalan és egy dal
sikeréhez az előadó személyes varázsa éppen úgy hozzá tartozik mint a
dallam vagy a szöveg.
A "Simply The Best" címmel megjelent, Tina
verziójában megszólaló szaxofon szóló előadója, Edgar Winter amerikai
jazz zenész volt. Később duett verzióban is megjelent, ahol Tina és
Jimmy Barnes vlt a két előadó. A 1989-es listákat sokáig vezette, mind
Euróbában, mind a tengerentúlon, főleg Ausztáliában volt népszerű.
1961-ben Amerikában megalakult a világ egyik legrégebbi, legtöbb
lemezeladással büszkélkedő és jelenleg is aktív rock együttese a Beach
Boys. Szörf, lányok és autók....kezdetben ezek uralták a témát és
hangzást.
Később Brian Wilson alapító sokkal innovatívabb irányba
terelte a zenéjüket, ami az őket követő valamennyi együttesre hatással
volt. Az 1966-os Pet Sound albumuk volt a csúcs, amelyen több TOP10-es
szerzemény található. Talán a Good Vibration volt az a dal, amely zeneileg a legkiforrottabb szám volt, és amely oly jellemző volt a Beach Boysnak ebben az időszakban zenei munkásságára.
A dal felvételei négy stúdióban zajlottak, tizenhét felvételi ülést
igényeltek, több, mint kilencven órányi hangszalagot emésztettek fel, s a
végső költségek kb. 50.000 dollárra rúgtak. Wilson a "Good
Vibrations"-szel tökélyre fejlesztette a "lemezstúdió-mint-hangszer"
produkciós koncepcióját, amivel először Phil Spector
próbálkozott a hatvanas évek elején. Wilson stúdiózenészeivel és a
Beach Boys-szal közel fél év leforgása alatt újra és újra felvett több
tucatnyi egymással látszólag össze nem függő vokális és zenei szekciót,
melyeket végül egy három és fél perces popdallá illesztett össze.
Ez a játékos angol dal 1970-ben különleges zenei színfoltja lett a tánckluboknak. A dalt a népszerű britt páros, Albert Hammond és Mike Hazlewood jegyzi, akiknek egy kis zenei kalandozást jelentett a sláger a harmincas évek swing zenéjében.
A dal sztorija, egy angol mese sorozatból származik, mely egy kisfiúról, egy óráról és egy nagypapáról szólt. A dallam nagyon egyszerű, egy metronom-szerű zongora alap, mely a swingre oly jellemző volt. A dalt az egyslágeres Pipkins nevű angol duó adta elő eredetileg 1970-ben, de később több zenei stílusban és előadóval jelentek meg feldolgozásai.
Az egyik legnépszerűbb daluk volt az 1969-es Lamplight című szám, amely a Fist of May című dallal a másik oldalán, kislemezen is megjelent. Az utolsó stúdió felvétel volt, amely még az eredeti felállásban készült a Bee Gees-szel. Eztuán pár év szünet következett, amikor Robin szóló karriert kezdett és a másik két fiú szintén külön utakon járt.
A dal a hagyományos barokk-pop, ahogy egyes kritikusok elnevezték a Bee Gees által képviselt romantikus zenei irányzatot, melyben a pop és a klasszikus zene mesteri módon van ötvözve. Természetesen Robin ebben a dalban is örökéletű élményt nyújt a hangjával. A dal a korabeli házibulik kötelező romantikus darabja volt, mely párokat hozott össze, gyakran egy életre.
Az 1987-es Mannequin című amerikai film komédia betét dala volt. Az eredeti dalt Albert Hammond írta és az amerikai Starship együttes két énekese, Grace Slick és Mickey Thomas adta elő. A dal 1987 nagy slágere volt, és nagy szerepe volt a mozifilm sikerében. A dalból készült zenés video klipben feltűnnek a film egyes részletei.
A Starship az utód együttese volt, a hatvanas évek végén nagyon népszerű Jefferson Airplane nevű rock zenekarnak, amely Woodstock közönségét is meghódította annak idején. 1984-ben a név leegyszerűsítése után kapták a szimpla Starship nevet. 1985-1991 között több népszerű albumot kiadtak, melyekről néhány dal listás lett. 1992-ben ismét ujjá alakultak és jelenleg is zenélnek, de más felállásban.
1972-ben az európai diszkókban feltűnt egy vidám görög dal pop átirata, mely több hétig a legnépszerűbb dalok között szerepelt. A dal a tradicionális görög dal "Darla dirladada" szövege és dallama alapján íródott.
A német J. Bastos zenész egy alkohol mámoros baráti összejövetelen, mint egy humoros performanszot adta elő, melyet egy producer alkalmasnak vélt, hogy sláger lehet belőle. Igaza lett, a német listán azonnal az első helyre ugrott a sramli zenére hajazó dallammal, és az együgyű szöveggel. 1972-ben , már európai hit lett belőle és a rádióállomásokon gyakran játszották.
Az 1974-es dal az év nagy pop slágere volt, a táncklubok sűrűn játszották és később számtalan lírai, humoros és profán feldolgozása született. A refrén utáni kis szünet, a közönségnek lehetőséget adott arra, hogy azt nyomdafestéket nem tűrő szavakkal helyettesítsék. Ekkor születtek meg a profán verziók, "Alice! Who the ...... is Alice?", ahol a hell és a heck voltak a finomabb verziók. A legdurvább, egy 1993-as holland verzió volt, mely a listákra is felkerült.
A történet egy fiú ról szól, aki hosszú éveken (24) keresztül, reménytelenül szerelmes a szomszéd lányba (Alice). A lány egy napon egy másik fiúval elköltözik, és a főhős érzelmileg összeomlik és csak a hűséges barátnője (Sally) marad mellette, aki talán egy új boldogság kezdete lehet (Happy End).
Az 1970-es évek végének sikeres szerzőpárosa volt a Chinn-Chapman britt duó. Nagyon népszerű együttesek jutottak dalaikkal a listák élére, köztük a Smokie nevű britt pop együttes is. Az együttes meghatározó egyénisége Chris Normann énekes volt, akinek jellegzetes hangja olyan egyedivé tette az együttes dalait.
